Én elég furcsa gyermekkort kényszerültem átélni, ami pontosan akkor kezdődött, amikor megszülettem és nem hamarabb. Amikor ez megtörtént, mindenki boldog volt és akkor még minden szép volt és jó... volt. Akkor kezdődött minden probléma, amikor megtanultam beszélni és ráadásul még az iskolába is beirattak aputámék. Epu szentül bizonygatta Anyulnak, hogy nem azért irat be a Kodály Zoltán Ének-Zenei Ált. Isk.-ba, mert zenészt akar belőlem faragni. Sőt! Ez a gyerek biztos nem lesz zenész! Ez nem! És szegény Anyul elhitte, hogy ez igaz. Elhitte, hogy a gyerek nem lesz barom. Mondjuk akkor már szerintem elgondolkodott, amikor az iskolában mindenki utált engem és én is utáltam mindenkit...az gyanús volt neki, mármint, hogy nem vagyok normális...mondjuk erről még nem beszélgettem Anyullal, de sort fogok erre is keríteni. Az, hogy én ilyen vagyok, az nem Epu vagy Anyul hibája, ezt itt, ezen a ponton leszögezem. Ez nem hibája senkinek. Ez lett a tityi-totyi babából, ezt most akkor sokan utálják és kevesen szeretik. És ez nagyon jó érzés. Jó érzés a másság. Nem vagyok ratyi, nem erről van szó. Ódivatú vagyok: heteroszexuális. Nem érdekel a politika és a TV. Emiatt sokáig szenvedtem, hogy én ilyen lettem. Nem beszélve a családomról... de végül is rájöttem, hogy jobb, ha kevesen szeretnek igazán és nem pedig sokan kicsit. Szóval én nem zenéltem a Ratrainben, nem jártam a Wigwamba soha, sőt, én utálom a rock zenét és sose voltam rocker és nem is leszek. Én a zenét szeretem és nem korlátolom le magam műfajok korlátai közé. Jó a Relative, mert jó érzéseket áraszt magából és kész. Nem írom le, hogy hogyan kerültem bele, mert ezt négyféleképpen el tudjátok olvasni és nem írom le az ötödik verziót. Belekerültem, nagyon jó és a mai napig nem értem, hogy mit keresek benne, mert annyira más vagyok, hogy az nem igaz. ) De mégis jó. A dalszövegeim fele fabatkát sem ér (Fishes, Slave, Suddenly, pfff J ), mégsem írom át őket és a legzseniálisabb ebben az, hogy nem cseszeget érte senki. És ez így van rendjén.

Vajda János fotóművész